Újságcikkek, tanulmányok Izsófalváról, Izsó Miklósról *.zip 33Mb

A Gömör-Kishont vármegye monográfiájában megjelent rajz (1903).	Az Osztrák Nemzeti Könyvtár képarchívumában fellelhető portré (1864).	A Figyelő című folyóirat Izsó-arcképe (1876).
		ADATOK IZSÓ MIKLÓS IKONOGRÁFIÁJÁHOZ pdf*
Izsó Münchenben (jobbra, mellette Székely Bertalan). Benczúr Gyula rajza, 1860 körül.	Az egyetlen fénykép Izsó Miklósról, készítésének pontos ideje ismeretlen, talán 1870 körül.

Izsó Miklós szobrászművész azzal írta be nevét hazánk művelődéstörténetébe, hogy megteremtette, és európai rangra emelte a magyar nemzeti szobrászatot. Ezért méltán emlegethetjük együtt tizenkilencedik századi kultúránk legnagyobbjaival, Petőfivel, Arannyal, Munkácsyval, Liszttel és másokkal, jelentőségében, hatásában semmivel sem marad mögöttük.

1831 szeptember 9-én született Disznóshorváton, a mai Izsófalván. Életrajzírói szerint szülei nem sokkal korábban kerültek ide, mivel apja vándor kékfestőmester volt, ezért mintegy véletlen, hogy éppen e helyen látta meg a napvilágot a későbbi nagy művész. A valóság ezzel szemben az - amint a helyi református egyház szerencsére fennmaradt korabeli anyakönyveiből megállapítható - , hogy a család több nemzedék óta a faluban élt, és anyai ágon tősgyökeres disznóshorváti volt. Dédszülei 1758-ban itt kötöttek házasságot: dédapja, Itso (ez az eredeti családnevük, a helyi iratok mindig következetesen így említik őket, legfeljebb az írásmód eltérő: Itsó, Icso, Icsó) István, aki ismeretlen helyről származik, feltehetően Gömör vagy Torna megyéből, dédanyja az idevaló Vizes Borbála. Nagyszülei: ifjú Itso István és Farkas Sára. Édesapja, Itso József 1794-ben Disznóshorváton született, feltehetően Gömörben kékfestőmesterséget tanult. Itt ismerkedett meg feleségével, a Zsip községből származó Szathmáry Eszterrel, aki egy híres pap- és tanítócsalád sarja. 1824-ben Disznóshorváton kötöttek házasságot. Csak hét évvel később született meg első gyermekük, Miklós, akiből küzdelmes gyermek- és ifjúkort követően híres ember, szobrászművész lett.

Izsó Miklós a disznóshorváti református elemi iskolában kezdte meg tanulmányait 6 éves korában, 1837-ben. 1840-ben a sárospataki kollégiumba került. (Itt lett belőle Izsó Miklós, valószínűleg úgy, hogy az anyakönyvbe történő beíráskor a nevét "elhallották": az idegenül, szlávosan csengő Icsó helyett a felvidéken elterjedt, magyarosabban hangzó Isó (kiejtése Izsó) alakot írták be. Ez a kollégium 1840/41. évi anyakönyvében ma is látható. Csak így történhetett, hiszen egy 9 éves gyermeknek nemigen járhat az eszében a névváltoztatás. Később pedig már megszokhatta, és emiatt nem tért vissza eredeti családnevéhez. Ez az oka annak, hogy az Itso Miklósként anyakönyvezett kisfiúból Izsó Miklós néven vált híres művész.) A "Bodrog-parti Athénban" töltött 7 év nyilván döntő hatással volt fejlődésére, világnézetére, művészi tehetségének, érdeklődésének kibontakozására.
Jó szerencséje már 1847-ben Rimaszombatra vitte, amiben feltehetően a Gömörben élő anyai rokonságának, esetleg apja ott töltött éveiben szerzett barátainak, ismerőseinek is szerepe lehetett. Jakowetz Antal kőfaragómester műhelyében inasként dolgozott. 1849. február 26-án önkéntesként a szabadságharc katonájának állt, tanulmányai így félbemaradtak. Mint honvéd hadnagy, 19 ütközetet harcolt végig. Mindig kitünt bátorságával, példamutatásával. A nagysallói ütközetben súlyosabban megsebesült. Világos után szülőföldjén bujdosott egy ideig, majd menekülnie kellett, mert kényszersorozással császári katonának akarták vinni. 1850-ben visszatért Rimaszombatba, és folytatta a kőfaragó munkát. Itt hozta össze a sors a városban visszavonultan élő legnagyobb magyar szobrászművésszel, Ferenczy Istvánnal, aki felismeri tehetségét, szorgalmát, és 1853-56 között félbemaradt műveinek befejezése közben a szobrászat alapjaira és a márványfaragás sok szaktudást igénylő, nehéz mesterségére tanítja. 1856-ban Ferenczy bizonyítványt állít ki számára, mely szerint nála 2 évig a szobrászat művészetét tanulta Izsó, és ebben kiváló előmenetelrõl tett tanúbizonyságot.

1857-ben Bécsbe megy, ahol neves mestereknél fejleszti tudását. Gasser szobrász 1859-ben rábízza gróf Széchenyi István mellszobrának márványba faragását. (A szobor későbbi, már teljes egészében Izsó munkáját dicsérő változata, amely a nevét egy csapásra ismertté tette, ma is látható Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában.) Tehetségére felfigyeltek a Bécsben tanuló magyar egyetemisták, és létrehozták Krajcáros Egyletüket, abból a célból, hogy Izsót - s rajta keresztül a hazai szobrászművészetet - támogassák. E szerény alapítvány tette lehetővé számára, hogy 1859 őszén beiratkozzon a korabeli Európa legjobb művészképzőjébe, a Müncheni Művészeti Akadémiára. Itt évfolyama legjobb hallgatója volt. 1861 nyarán hazalátogat. Rajzvázlatokat készít Bugacon, majd Pesten megmintázza a Búsuló juhász első változatát. Modellként - juhásznak öltözve - testvére, a színész József volt segítségére.

Eötvös József biztatására és erkölcsi támogatásával, a honvágyat és a nélkülözést tovább vállalva, visszatér Münchenbe. 1861-ben carrarai márványból itt készül el máig legismertebb szobra, a Búsuló juhász. 1862-ben a mostoha hazai viszonyokat vállalva Pesten telepedik le. Neves kortársairól mellszobrokat mintáz. Arany János, Egressy Gábor, Almási Balogh Pál és mások portréi mély jellemző erőről és beleérzõ képességről tanúskodnak. 1864-ben Révai Miklós nyelvtudós egészalakos szobrát készíti el a Magyar Tudományos Akadémia épületének homlokzatára. Pályája kezdetétől foglalkozik népéleti jelenetekkel, melyek közül kiemelkedik terrakotta Táncoló paraszt-sorozata.
1866-ban sikeres tervet nyújtott be a Széchenyi szoborpályázatra, amelynek második fordulóján azonban - valószínűleg a kiegyezés miatti tiltakozásul - már nem vett részt.
Debrecen város felkérésére megmintázza Csokonai Vitéz Mihályt. Az emlékmű kismintájában mintegy megteremti a hivatástudattal bíró magyar költők szobrászi típusát (1866). Az 1871-ben felavatott mű sajnos az egyetlen olyan köztéri alkotása, amely még életében megvalósult. A szabadságharcban elesett bajtárűvek mintájául szolgálhatnak. A ciklus két kiemelkedő darabja a Sebesült zászlótartó (1869) és a Haldokló Petőfi.
1871-ben felkérést kapott Petõfi pesti szobrának megalkotására. Előtte több arcképtanulmányt, portrét és kompozíciós vázlatot készített. Izsó halála miatt - vázlatainak felhasználásával - végül is Huszár Adolf készítette el az 1882-ben leleplezett Petőfi-emlékművet.

Háromévi próbaidőt követően kinevezték a Mintarajz tanoda (a Magyar Képzőművészeti Főiskola elődje) mintázást és szobrászatot oktató professzorának. Megnősült, feleségül vette Szerdahelyi Jozefát és megépítette első műtermét. Kisfiuk alig egyéves korában meghalt. Egészsége - súlyos családi örökségként egész életében hurcolt tüdőbaja miatt - fokozatosan romlott. A Szeged város felkérésére tervezett Dugonics-szobor munkálatai közben 1875. május 28-án váratlanul elhunyt. Mindössze 43 évet és nem egészen 9 hónapot élt.
Művészi pályafutása alig 15 évre terjedt, sok terve, elképzelése megvalósításra várt, ezért munkássága nem teljesedett ki, torzó maradt. Művészete azonban így is egyedülálló értéke kultúránknak, mert elsőként ábrázolt népies alakokat, jeleneteket, tehát nemzeti jelleget adott e nálunk korábban merev klasszikus hagyományokat követő mûvészeti ágnak, másrészt magas technikai színvonalával felzárkózott a korabeli Európa legnevesebb alkotóinak sorába. Ezért tiszteljük benne a magyar nemzeti szobrászat megteremtőjét és egyúttal európai rangra emelőjét is.

Életében sok nélkülözésben, mellőzésben és küzdelemben volt része. A nemzet csak évtizedekkel később döbbent rá arra a pótolhatatlan veszteségre, amit idő előtti halála jelentett. Hagyták műveit szétszóródni, elkallódni. Síremlékét is csak 1892-ben avatták fel a budapesti Kerepesi temetőben, bár a gyűjtést közvetlenül halála után megkezdték. 1897-ben jelent meg az első Izsó-monográfia, Szana Tamás munkája, amely azonban hibáival, felületességével és aránytalanságával nem igazán volt méltó a nagy művészhez. Kétségtelen érdeme azonban, hogy felkeltette az érdeklődést iránta, és képanyaga szépen mutatja be Izsó legfontosabb alkotásait. Századunk első felében Lyka Károly és Fülep Ferenc tanulmányai emelték véglegesen arra a helyre Izsó alakját és művészetét, amely őt megilleti. Későbbi kutatói közül kiemelkedik Soós Lajos és a miskolci Goda Gertrud, akik több tanulmányt és egy-egy könyvet szenteltek Izsó Miklósnak.

A szülőfalu meglehetősen későn, csak az 1930-as évek elején döbbent rá arra, hogy milyen nagy embert adott a hazának (Izsó neve korábban sem volt teljesen ismeretlen a helybeliek előtt, de gyakorlatilag semmit nem tettek emlékének ápolásáért). Istók László tanító 1931-ben, születésének 100. évfordulója alkalmából kezdte meg az Izsóra vonatkozó emlékek győjtését a községben és a sárospataki kollégium irattárában. Kezdeményezése, későbbi szívós ismeretterjesztő munkája oda vezetett, hogy 1950-ben a község Disznóshorvátról Izsófalvára változtatta a nevét, így tisztelegve nagy fiának emléke előtt. Ennél szebb példája talán nem is lehet a megbecsülésnek. Később a község számos jelét adta annak, hogy itt eleven és tartalmas az Izsó-kultusz. Utcát, intézményeket neveztek el róla, 1968-ban felavatták mellszobrát, 1980-ban emléktáblát helyeztek el annak az épületnek a falán, amelynek a helyén szülőháza állt.

Izsó Miklós emlékhét

1992 óta minden év szeptemberében, születésnapja kezdetével Izsó Miklós-emlékhetet tartanak színvonalas kulturális programokkal, alkalmanként pedig különbözõ rendezvényekre kerül sor a művészre való emlékezés jegyében. A település küldöttsége minden évben legalább egyszer Budapestre látogat, és koszorút helyez el a szobrász síremlékénél. A szülőhely szerény hozzájárulásaként az Izsó-kutatáshoz megjelentették a róla szóló írások bibliográfiáját (1994). A Millennium alkalmából 2000-ben új, szebb, méltóbb helyre, a Millenniumi Emlékparkba helyezték át izsófalvai szobrát. A helyi Izsó-kultusz betetőzéseként 2001. szeptember 15-én felavatták a régóta tervezett Izsó Miklós Emlékházat, amelyben a művész életét és munkásságát ismerhetik meg a látogatók több eredeti munkájának bemutatásával. Ugyanekkor leleplezték 1862-ben készült, Egressy Gábor színművészt ábrázoló márvány portréjának bronz másolatát, így végre köztéren is látható Izsó-alkotás szülõfalujában.